Gyakran találkozom olyan történetekkel, amelyek a végén világosan elmondják, mi volt a tanulság.
- Mit kellett volna megtanulni.
- Mi volt a jó döntés.
- Mit kellett volna másként csinálni.
Már gyerekként is zavartak az ilyen mesék.
Felnőttként meg is tudom fogalmazni, hogy mit éreztem, és érzek mind a mai napig, amikor ilyen történetekkel találkozom.
Azt érzem, hogy a történet túl hamar kimondja a választ. Nem hagy elég teret arra, hogy a gyerek maga fedezze fel, számára mit jelent az adott történet.
Nincs tanulság a mese végén
Amikor Leopold történeteit írom,
- nem akarom megmondani a gyerekeknek, hogyan kellene viselkedniük.
- Nem kötelező tananyagot írok egy iskolának.
- Nem szeretném megmondani, ki a jó és ki a rossz.
- Szeretném megmutatni, milyen érzés átélni egy-egy helyzetet.
Ezért nem a probléma, hanem egy világ áll a központban, ahol a szereplők együtt oldják meg a felmerülő nehézségeket.
A megélés fontosabb, mint a tanulság
- Leopold is hibázik.
- Elbizonytalanodik.
- Néha fél.
- Máskor rosszul dönt.
Pont úgy, ahogy mi mindannyian.
A történet nem azért érdekes, mert a végén valaki összefoglalja a tanulságot.
Hanem azért, mert együtt élhetjük át vele az utat.
- A félelmet.
- A kíváncsiságot.
- A hibákat.
- A megkönnyebbülést.
Azt az érzést, hogy a világ alapvetően jóindulatú és ezért biztonságban érezheted magad.
Mindenki mást vihet haza ugyanabból a történetből
Ugyanaz a mese mást jelenthet egy ötéves gyermeknek, egy tízévesnek vagy egy felnőttnek.
És ez szerintem így van jól.
Nem szeretném eldönteni helyettük, hogy mit kell gondolniuk.
A történet csak egy ajtó.
Amit találnak mögötte, azt már ők fedezik fel.
Ezért mások ezek a mesék
Mert nem okítanak ki.
Nem adnak kész válaszokat.
Hanem teret hagynak.
- A kíváncsiságnak.
- A kérdéseknek.
- A saját felismeréseknek.
És talán éppen ezek a felismerések, amelyek egy életen át velünk maradnak.