Volt már olyan, hogy olvasás közben az egyik szereplőt megsajnáltad?
Pedig az a valaki nem is létezik, csak a könyvben.
Egy kitalált szereplő.
Mégis drukkoltál neki. Aggódtál érte. Örültél, amikor sikerült neki valami.
A gyerekek ugyanígy beleélik magukat a történetbe, amit hallgatnak vagy olvasnak.
Egy kis időre más szemével látjuk a világot
Amikor egy gyerek mesét hallgat, nem kívülről figyeli a történetet.
Belekerül a mese sodrába. Mintha ott állna a szereplők mellett és együtt élné át a kalandokat velük.
- Együtt örül a szereplőkkel.
- Együtt fél velük.
- Együtt keresi a megoldást.
Közben pedig megtapasztalja azokat azérzéseket, amiken a szereplők is átmennek.
Az empátia nem tananyag
- Ezt nem lehet egyszerűen megtanítani.
- Nem lehet elmagyarázni.
Ahogy azt sem lehet elmagyarázni, milyen érzés fázni, szeretni vagy elveszíteni valamit.
- Ezeket meg kell élni.
A mesék pedig biztonságos lehetőséget adnak erre.
Leopold történeteiben ezért hibáznak a szereplők
Engem soha nem érdekeltek a tökéletes hősök. Sokkal inkább azok a szereplők, akik félnek, hibáznak vagy segítségre szorulnak.
Mert amikor egy gyerek látja, hogy a hősei is nehéz helyzetbe kerülnek, könnyebben kapcsolódik hozzájuk. Megérti az érzéseiket.
És talán egy kicsit jobban megérti a sajátjait is.
Ezért maradnak velünk a történetek
Nem azért emlékszünk egy mesére, mert megtanított valamire.
Hanem azért, mert éreztünk valamit közben.
- Egy szereplő örömét.
- Egy veszteséget.
- Egy barátságot.
- Egy közösen megoldott problémát.
Amikor egy gyerek megszeret egy mesehőst, valójában nem csak egy történetet kap.
Megtanul egy kicsit mások szemével is látni.
A jó történetek nem mondják meg, hogyan kell élni.
Inkább segítenek kapcsolódni egymáshoz.
És amikor ezek az érzések velünk maradnak, talán egy kicsit nyitottabbá válunk mások felé is.